Épp egy hónapja volt. Nem is tudom elmondani milyen volt… mintha nem kapnék levegőt. Nem értettem a helyzetet, bizonyos mértékig még most sem értem. Csak ültem értetlenül, aztán ezt felváltotta az idegesség, aztán a letargia. Tízpercenként szívtam el a cigiket, és bár nem szoktam otthon, egyedül inni, lecsúszott két feles, olyan „miért ne” alapon. Persze a telefonja egész nap ki volt kapcsolva.
Nem vagyok rá büszke de a legmélyebb hangulatomban szimpatikusnak kezdett tűnni a konyhakés éle… de aztán ezt hamar elhessegettem. Már kinőttem abból a korból amikor többet gondoltam erre a „megoldásra” mint kellene. Azóta pedig tudom hogy csak egy esetben tenném meg, de habozás nélkül: ha valaha is tartósan hajléktalanná válnék. De erre kicsi az esély.
Nem tudtam nem rá gondolni ha csend volt és sötétség, szóval nem is tudtam elaludni úgy hogy ne fájjon. Így filmeket néztem ágyból, addig amíg teljesen el nem nyomott az álom.
A másnap is hasonlóan alakult. Enni nem volt kedvem, és úgy semmit sem csinálni. Aztán végülis több próbálkozás után sikerült elérnem Anikót. Nem akartam semmi mást, csak annyit írtam, így utoljára, hogy miért, mi volt az oka. Ő végülis elmondta… ezt most nem fogom itt leírni mert az ő magánügye. A lényeg az hogy egy régi dolog újra felbukkanása/megtörténése nagyon padlóra tette őt (üdv a klubban), és nem akart így új kapcsolatot kezdeni, meg akart óvni engem, stb. Az az érdekes hogy még így legutoljára is sikerült jót beszélgetni, pozitív kicsengéssel… Én másnap naívan írtam neki mintha folytatnánk a beszélgetést, de hamar kiderült hogy ez nem fog megtörténni. Szóval december 14 óta semmi kommunikáció. Elég hamar leesett hogy folytatódik az „eltűnés”, úgyhogy pár pozitív óra után visszazuhantam a korábbi hangulatba, ha lehet még mélyebbre. Megint sikerült beleszeretnem valakibe akivel nem lesz semmi.
Egyáltalán semmit sem volt kedvem csinálni, nem volt éhségérzetem, evés helyett csak cigiztem egész nap. A gyomrom nagyon fájt egy idő után de nem vettem róla tudomást. Még mindig nem tudtam másra gondolni mint ő, viszont pont rá nem akartam, úgyhogy megmaradt a film/sorozat közbeni elalvás. Egyébként is lassan jön rám az álmosság, ez most is így volt, szóval elkezdett eltolódni a napom. Volt hogy reggel 6-kor nyomott el végre az álom, és délután kettőkor ébredtem fel. Aztán pedig még 2 órát az ágyban feküdtem félálomban.
Karácsonykor a szeretett rokonaim társasága kicsit felélénkített, bár nehéz volt felrakni a műmosolyt és úgy csinálni mintha minden oké lenne. A „barátos” Karácsonyon, december 27-én, és később szilveszterkor pedig irgalmatlanul berúgtam.
Az új év, az új kezdet segített kicsit továbblépni. Igazából csak azt sajnálom, hogy annyira jól kijöttünk… Szerintem jól összeillettünk, jók voltunk együtt. Csak azt nem értem, mi volt az az eshetőség ami még ennél is rosszabb lett volna, és amitől így akart megóvni. Ennél bármi jobb lett volna... És szerintem, ha igazán akarta volna akkor belemegy, és nem hagyja hogy a körülmények alakítsák az életét. Nem tudom mennyire beszéli/beszélte meg bárkivel is az ilyen döntéseit, vagy mesélt-e rólam bárkinek is, de úgy gondolom ha jó barátai/barátnői tudtak volna rólam és hogy ő mit tervez tenni, talán nekem drukkoltak volna és lebeszélték volna. Így utólag már csak az bánt hogy azóta még mindig egy szó sem jött, esetleg arról hogy hogy vagyok, mi van velem, stb. Kár, hogy megint „elvesztettem” valakit akivel nagyon jó kapcsolat lehetett volna. Talán a legjobb, a végső… Persze ahogy a szerencsémet ismerem, 2 hónap múlva már teljesen jól lesz és össze fog jönni nagy boldogságban egy sráccal akivel épp akkor ismerkedett meg.
Így 30-hoz közeledve már erre is gondolni kell. Nem akarok túl rövid együttélés után házasodni, sem gyereket, viszont nem akarok túl idősen szülővé válni. Na mindegy, ez úgy látszik egy időre ugrott. Vagy lehet hogy örökké… Nem sűrűn tetszik meg ennyire valaki, akivel tényleg össze is illenénk mert annyira hasonlóak vagyunk mi és az érdeklődési körünk… Ha pedig igen, általában nem kellek nekik. Szóval igazán jó pár nem jön össze, középszerű pedig nem kell többé. És igazából... nem akarom hogy megint ennyire valaha fájjon valami. Túl sokszor volt már ez. Nagyon régen származott bármi jó abból amikor én szerelmes voltam. Úgyhogy marad a magány.
"Thank you for curing me of my ridiculous obsession with love."
